257 évvel azután, hogy az első kötélgyártók üzembe helyezték itt a pályáikat, az utolsó kötélgyártóknak be kellett csomagolniuk és elhagyniuk a területet. Addigra a pályák körüli, alig beépített területből sűrűn beépített nagyvárosi negyed lett, bérházakkal, kereskedelmi egységekkel, gyárakkal és szórakozóhelyekkel, amelyek szorosan a kötélgyártók területéhez simulva épültek – mindez néhány évtized alatt:
A franciák 1814-es „tűzzel-vassal” való kivonulása után a vidéki, úgynevezett Hamburger Bergből villámgyorsan hivatalossá és sűrűn beépített elővárossá, St. Pauli-vá vált: 1820-ra befejeződött az újjáépítés, 1833-ban a környék hivatalosan, temploma után kapta a „St. Pauli” nevet. 1840-re a Spielbudenplatz (innen a név) fából készült vásári bódéi eltűntek, helyüket állandó épületek vették át, ahol a közönség belépődíj ellenében szórakozhatott. Végül 1860/61 fordulóján a Millerntornál lévő kapuzárral egy döntő gazdasági féket húztak meg: míg korábban sötétedés után lezárták a kaput, és csak drága „kapuzárási díj” ellenében nyitották ki, most éjjel-nappal be- és ki lehetett sétálni – és a vendégek már nem menekültek „kapuzárási pánikban” a Millerntornál lévő kapuzár harangja elől. A kikötőből „kapu a világra” lett, és olyan technikai újítások, mint a gőzhajózás, sikeresek voltak – és az acélkábelek kiszorították a kötélgyártók termékeit.
A növekvő Hamburg már az 1870-es években érdeklődött a kötélgyártók területe iránt építési telekként. De ez nem volt könnyen megszerezhető: a kötélgyártók kártérítési követeléssel álltak elő, ami miatt évekig tartó jogi vita alakult ki a várossal – amely végül a kötélgyártók javára dőlt el.
1883 májusában véget ért a kötélgyártók fejezete St. Pauli-ban. Új korszak köszöntött be, és a városrész sűrűn lakott volt.
1885-ben elkészült az első épület a volt kötélgyártók területén: egy iskola St. Pauli gyermekeinek. (Ma a Schulmuseum).